Magyarország népessége 2025. január 1-jén 9 721 685 fő
(férfi:4 700 472; nő: 5 021 213)
Magyarország népességének alakulása 2020 – 2025
| Év | Teljes lakosság |
| 2025 | 9 721 685 (férfi:4 700 472; nő: 5 021 213) |
| 2024 | 9 765 254 (férfi:4 718 087; nő: 5 047 167) |
| 2023 | 9 804 022 (férfi:4 734 246; nő: 5 069 776) |
| 2022 | 9 841 587 (férfi:4 750 131; nő: 5 091 456) |
| 2021 | 9 890 640 (férfi:4 771 677; nő: 5 118 963) |
| 2020 | 9 917 344 (férfi:4 780 849; nő: 5 136 495) |
2021. január 1-jén Magyarország népessége 9 890 640 fő volt. Ez a szám jól tükrözi az 1981 óta tartó csökkenő tendenciát, amely elsősorban a születések alacsony száma és a magas halálozási arány következménye. A népesség összetételében is komoly változások figyelhetők meg: az ország társadalma egyre inkább elöregedő képet mutat. A 2022-es népszámlálás adatai szerint – amelyeket 2023-ban tettek közzé – a lakosság létszáma tovább csökkent, 9 841 587 főre.
Lakásállomány tekintetében 2010 augusztusában 4 302 827 lakást tartottak nyilván az ország területén.
Nemzetiségi összetétel szempontjából Magyarország viszonylag homogénnek számít. A 2011-es népszámlálás során a válaszadók 83,7%-a vallotta magát magyarnak. A megkérdezettek 14,7%-a nem adott választ a nemzetiségi hovatartozására vonatkozó kérdésre, míg 1,69% valamely más nemzetiséghez tartozónak vallotta magát – fontos megjegyezni, hogy a 2011-es népszámláláson lehetőség volt több nemzetiség megjelölésére is.
A magyar nyelvet szinte az egész lakosság, a népesség 99%-a beszéli. A társadalom településszerkezeti megoszlása alapján 2021-ben a lakosság 72%-a élt városokban, ami jól mutatja az urbanizációs folyamatok erősödését az elmúlt évtizedekben.
MAGYARORSZÁG NÉPESSÉGÉNEK TÖRTÉNETI ALAKULÁSA
Magyarország jelenlegi népessége körülbelül 9,7 millió fő, ami évről évre csökkenő tendenciát mutat. Az ország demográfiai helyzete – az alacsony születésszám, a lakosság elöregedése és a kivándorlás – komoly kihívást jelent a 21. században. A jelenlegi népesedési folyamatok mélyebb megértéséhez érdemes áttekinteni az ország népességének történeti alakulását a honfoglalástól napjainkig. A népesség számának, összetételének, területi eloszlásának változásai szorosan összefüggnek a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatokkal, így a demográfiai adatok elemzése fontos betekintést nyújt Magyarország történelmének alakulásába is.
A honfoglalás és korai Árpád-kor (895-1200)
A magyar honfoglalás (895-900) idején a Kárpát-medencébe érkező magyarok számát illetően a történészek különböző becslésekkel élnek. A legvalószínűbb számítások szerint a honfoglalók létszáma 400-500 ezer fő lehetett, bár egyes források ennél alacsonyabb, mások magasabb számokat közölnek. A betelepülő magyarság a Kárpát-medencében már ott élő szláv, avar és egyéb népcsoportokkal keveredett.
Szent István király államalapítása (1000-1038) után a kereszténység felvételével és a feudális állam kiépülésével a népesség lassú növekedésnek indult. Az államszervezés és a letelepedett életmód elterjedése kedvezett a népességgyarapodásnak. A 11-12. században a népesség már megközelíthette az 1-1,5 millió főt. Ebben az időszakban a népsűrűség alacsony volt, a lakosság főként az ország középső és nyugati területein, valamint a folyóvölgyekben koncentrálódott.
Középkori Magyarország (1200-1526)
A középkori Magyarország népessége a kezdeti lassú növekedés után, a 13. század első felére már elérhette a 2 millió főt. Ezt a fejlődést azonban megtörte az 1241-42-es tatárjárás, amely az ország egyes területein a népesség 20-50%-ának pusztulását eredményezte. IV. Béla király újjáépítési politikája részeként kunokat és más népcsoportokat telepített be, illetve támogatta a városfejlődést, ami hozzájárult a népesség regenerálódásához.
Az Anjou-korban (14. század) Magyarország újra virágzásnak indult, a népesség száma ismét növekedett, és a század végére elérte a 3-3,5 millió főt. A városok fejlődése, a kereskedelem élénkülése és a viszonylagos politikai stabilitás kedvezően hatott a népesség gyarapodására. A 15. század közepére, Hunyadi Mátyás uralkodása idején a történelmi Magyarország lakossága már 4 millió körül lehetett, ami európai összehasonlításban is jelentős népességnek számított.
A középkor végén a magyar királyság etnikai képe is változatos volt. A magyarok mellett jelentős számban éltek szlávok (főként a felvidéki és déli területeken), románok (Erdélyben), németek (a városokban és határvidékeken), valamint kisebb számban más népcsoportok is.
Török hódoltság időszaka (1526-1699)
Az 1526-os mohácsi vereség és az azt követő török hódoltság alapvetően megváltoztatta Magyarország népesedési viszonyait. A három részre szakadt országban, különösen a török uralom alatt álló területeken, a háborúk, járványok és a lakosság elhurcolása miatt jelentős népességcsökkenés következett be. A 16-17. század folyamán a Kárpát-medence középső területei több hullámban elnéptelenedtek, különösen az Alföld területe szenvedett nagy veszteségeket. A becslések szerint a 150 éves török uralom alatt az ország népessége nem növekedett, sőt egyes időszakokban jelentősen csökkent.
A népesség etnikai összetétele is jelentősen átalakult ebben az időszakban. A magyarság aránya csökkent, míg a peremterületekről a románok, ruszinok, szerbek betelepülése folytatódott. A török háborúk elől a déli területekről menekülő délszlávok (főként szerbek) jelentős számban telepedtek le az ország déli régióiban. A hódoltsági területeken egyes becslések szerint a népesség akár 70-80%-a is elpusztulhatott vagy elvándorolhatott.
A 17. század végén, a török kiűzése után a Kárpát-medence népessége rendkívül egyenlőtlenül oszlott el: míg a nyugati és északi területek viszonylag sűrűn lakottak voltak, addig a központi és déli országrészek jelentős része elnéptelenedett.
A 18. századi újranépesítés
A török kiűzése után, a 18. század folyamán Magyarország népessége jelentős növekedésnek indult. Ez részben a természetes szaporodásnak, részben pedig a tervszerű betelepítéseknek volt köszönhető. A Habsburg uralkodók, különösen III. Károly, Mária Terézia és II. József aktív betelepítési politikát folytattak. Német telepesek (svábok) érkeztek nagy számban a Duna-medencébe, a Bácskába, a Bánátba és más területekre. Emellett szlovákok, ruszinok, románok és szerbek is jelentős számban költöztek a gyéren lakott területekre.
A szervezett betelepítés mellett jelentős volt a belső migráció is: a túlnépesedett felvidéki és erdélyi területekről sokan költöztek az Alföldre. A 18. század folyamán Magyarország népessége körülbelül megduplázódott, és az 1780-as évekre elérte a 8-9 millió főt. Ez a gyors növekedés alapvetően megváltoztatta az ország etnikai arányait: a magyarság aránya 40-45% körülire csökkent, miközben növekedett a nemzetiségek részaránya.
A 18. századi népességnövekedés gazdasági fellendüléssel is járt: új mezőgazdasági területeket vontak művelés alá, új települések jöttek létre, és megkezdődött a városok újbóli fejlődése.
Reformkor és dualizmus kora (1825-1918)
A reformkor kezdetén, az 1820-30-as években Magyarország népessége megközelítette a 13 millió főt. A népességnövekedés üteme a 19. század folyamán tovább gyorsult, amit az egészségügyi viszonyok javulása, a járványok visszaszorulása és a mezőgazdasági termelés növekedése tett lehetővé. A korabeli Magyarország etnikai összetétele továbbra is sokszínű volt: a magyar lakosság mellett jelentős számban éltek románok, szlovákok, németek, szerbek, horvátok, ruszinok és más nemzetiségek az országban.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, illetve az azt követő megtorlás időszaka átmenetileg lassította a népességnövekedést, de a kiegyezés (1867) után újra felgyorsult a demográfiai fejlődés. A dualizmus korában (1867-1918) Magyarország történetének egyik legjelentősebb népességnövekedését és gazdasági fejlődését élte meg. A halálozási ráta csökkenését csak késéssel követte a születési ráta mérséklődése, ami átmenetileg gyors népességnövekedést eredményezett. A történelmi Magyarország népessége az 1869-es 15,5 millióról 1910-re közel 21 millióra növekedett.
Budapest lakossága különösen gyors ütemben gyarapodott: az 1873-as városegyesítéskor 270 ezer fős város 1910-re már meghaladta a 880 ezer főt, és a kor egyik leggyorsabban fejlődő európai metropoliszává vált. A dualizmus korában jelentős változások történtek a népesség foglalkozási szerkezetében is. Bár a mezőgazdaságban dolgozók aránya továbbra is magas maradt, de növekedett az iparban, kereskedelemben és szolgáltató szektorban foglalkoztatottak száma.
A korszak egyik jelentős demográfiai folyamata volt a kivándorlás. Az 1880-as évektől az I. világháborúig tartó időszakban körülbelül 1,5-2 millió ember hagyta el az országot, főként gazdasági okokból. A kivándorlók többsége Amerikába, elsősorban az Egyesült Államokba távozott.
A dualizmus időszakában változtak az etnikai arányok is. A magyarok aránya növekedett, részben a természetes szaporodás, részben az asszimiláció következtében. Az 1910-es népszámlálás szerint a Magyar Királyság lakosságának (Horvátország nélkül) 54,5%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek.
Trianon hatása a népességre (1920 után)
Az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés (1920) alapvetően megváltoztatta Magyarország területi és népességi viszonyait. Az ország területe 282 ezer km²-ről 93 ezer km²-re, lakosságának száma pedig 18,2 millióról (Horvátország nélkül) 7,6 millióra csökkent. A békediktátum következtében a magyarság egyharmada, mintegy 3,3 millió ember került a szomszédos államok fennhatósága alá. A Trianon utáni Magyarország etnikai szempontból homogénebb lett: a lakosság több mint 90%-a magyar nemzetiségű volt, szemben a háború előtti 54,5%-kal.
A békeszerződés következtében közel félmillió magyar menekült, illetve települt át az elcsatolt területekről a trianoni Magyarországra. Ez a menekülthullám komoly társadalmi és gazdasági kihívást jelentett az amúgy is nehéz helyzetben lévő ország számára.
A trianoni trauma a népesedési folyamatokra is hatással volt. Az 1920-as évek elején átmenetileg csökkent a születési ráta, ami részben a háborús veszteségekkel, részben a gazdasági nehézségekkel magyarázható. Az évtized második felétől azonban ismét növekedni kezdett a népesség, és az 1930-as évekre megközelítette a 9 millió főt.
A második világháború és következményei
A második világháború súlyos demográfiai veszteségeket okozott Magyarországnak. A háborús halottak, a zsidó lakosság deportálása és megsemmisítése, a szovjet hadifogságba hurcoltak, valamint a nyugatra menekültek miatt az ország népessége jelentősen csökkent. A becslések szerint a háborús emberveszteség elérte a 900 ezer – 1 millió főt, ezen belül a holokauszt magyar áldozatainak száma 550-600 ezer fő volt.
A háború után, az 1947-es párizsi békeszerződés lényegében visszaállította a trianoni határokat. A háborút követő években jelentős népességmozgások történtek: a csehszlovák-magyar lakosságcsere keretében mintegy 70-100 ezer szlovákiai magyart telepítettek át Magyarországra, és hasonló számú magyarországi szlovák távozott Csehszlovákiába. Emellett körülbelül 200 ezer német nemzetiségű lakost űztek el Magyarországról a kollektív bűnösség elve alapján.
A háború utáni első népszámlálást 1949-ben tartották, ekkor Magyarország lakossága 9,2 millió fő volt. Ez a szám alacsonyabb volt, mint a háború előtti utolsó békeév adata, ami a háborús veszteségeket és a népességmozgásokat tükrözte.
A szocialista időszak demográfiája (1948-1989)
Az 1950-es években, a kommunista hatalomátvétel után jelentős demográfiai változások következtek be. A Rákosi-korszakban bevezetett szigorú abortusztilalom, az ún. Ratkó-korszak (1953-1956) idején jelentősen megnőtt a születések száma. Az 1953-55 között született „Ratkó-gyerekek” korosztálya az egyik legnépesebb a 20. századi Magyarország történetében. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után mintegy 200 ezer ember hagyta el az országot, ami érzékeny veszteséget jelentett a népesség számára.
Az 1960-as évektől kezdve, a Kádár-korszakban új népesedési tendenciák rajzolódtak ki. A születési ráta fokozatosan csökkent, miközben a halálozási ráta az 1960-as évek közepétől kezdve lassú emelkedésnek indult. A GYES (Gyermekgondozási Segély) bevezetése (1967) átmenetileg javította a születési mutatókat.
Az 1970-es években a „Ratkó-gyerekek” szülőképes korba lépésével átmenetileg ismét emelkedett a születések száma. Ez az ún. „Ratkó-unokák” generációja, akik az 1970-es évek második felében és az 1980-as évek elején születtek. Az 1980-as évektől azonban a demográfiai helyzet fokozatosan romlott: 1981-ben a népesség fogyni kezdett, mivel a halálozások száma meghaladta a születésekét.
A szocialista időszakban jelentős változások történtek a népesség területi eloszlásában és foglalkoztatási szerkezetében. Az erőltetett iparosítás következtében a mezőgazdaságban dolgozók aránya drasztikusan csökkent, az ipari és szolgáltató szektorban foglalkoztatottak aránya pedig nőtt. Az urbanizáció felgyorsult: míg 1949-ben a lakosság 38%-a élt városokban, addig 1990-re ez az arány már meghaladta a 60%-ot.
Rendszerváltás utáni időszak (1990-től)
Az 1989-90-es rendszerváltás után Magyarország népesedési helyzete tovább romlott. A gazdasági szerkezetváltás, a munkanélküliség növekedése, az életszínvonal átmeneti csökkenése és a jövővel kapcsolatos bizonytalanság mind hozzájárultak ahhoz, hogy a születések száma rekordalacsony szintre süllyedt. Az 1990-es években a teljes termékenységi arányszám 1,3 körül alakult, ami messze elmaradt a népesség reprodukciójához szükséges 2,1-es értéktől.
A természetes fogyás (a halálozások többlete a születésekhez képest) felgyorsult, és az 1990-es évek óta Magyarország népessége évente átlagosan 30-40 ezer fővel csökken. A rendszerváltás óta eltelt három évtizedben az ország lakossága több mint 800 ezer fővel lett kevesebb. Az 1990-es 10,4 millió főről a népesség 2020-ra 9,7 millió fő alá csökkent.
A rendszerváltás után új migrációs folyamatok is kibontakoztak. Az 1990-es években jelentős számú bevándorló érkezett a szomszédos országokból, elsősorban a határon túli magyar közösségekből. Az Európai Unióhoz való csatlakozás (2004) után, különösen a 2008-as gazdasági válságot követően felerősödött a kivándorlás. Becslések szerint az elmúlt évtizedben több százezer magyar települt külföldre, főként Németországba, az Egyesült Királyságba és Ausztriába.
A népesség korösszetétele is kedvezőtlenül alakult az elmúlt évtizedekben. Az idősek (65 év felettiek) aránya folyamatosan nő, míg a gyermekek (0-14 évesek) aránya csökken. 2020-ban már több mint 2 millióan voltak 65 év felettiek Magyarországon, ami a teljes népesség több mint 20%-át jelenti.
Jelenkori trendek és kihívások
A 21. század első évtizedeiben Magyarország népesedési helyzete továbbra is súlyos problémákat mutat. A természetes fogyás folytatódik, évente 30-40 ezer fővel csökken a népesség száma a születések és halálozások egyenlege miatt. A teljes termékenységi arányszám az utóbbi években némileg emelkedett (2019-ben 1,55), de továbbra is messze elmarad a népesség reprodukciójához szükséges szinttől.
A kormányzat az elmúlt évtizedben számos családpolitikai intézkedést vezetett be a gyermekvállalás ösztönzésére: a családi adókedvezmény kiterjesztése, a CSOK (Családi Otthonteremtési Kedvezmény) bevezetése, a babaváró hitel és egyéb támogatások. Ezek az intézkedések némileg javították a demográfiai mutatókat, de nem tudták megfordítani a népességfogyást.
A népesség területi eloszlása egyre egyenlőtlenebbé válik. Budapest és agglomerációja, valamint a nyugati országrész népessége stabil vagy enyhén növekvő, míg az ország többi részén, különösen az észak-keleti és dél-dunántúli régiókban jelentős a népességcsökkenés. A vidéki kistelepülések elnéptelenedése továbbra is súlyos probléma, különösen a hátrányos helyzetű térségekben.
Az egészségügyi mutatók területén vegyes a kép. Pozitív fejlemény, hogy a születéskor várható élettartam növekszik (a férfiaknál 72, a nőknél 79 év körül alakul), de még mindig elmarad az EU átlagától. A halálozási okok között továbbra is a szív- és érrendszeri betegségek, valamint a daganatos megbetegedések vezetnek. A COVID-19 járvány 2020-21-ben további demográfiai veszteséget okozott, különösen az idősebb korosztályokban.
Mit hoz a jövő?
Magyarország népességének történeti alakulása sokszínű és változatos képet mutat. A honfoglalástól kezdve az ország demográfiai fejlődését háborúk, járványok, gazdasági és társadalmi változások, valamint politikai döntések formálták. A jelenlegi demográfiai helyzet – a népességfogyás, az elöregedés és a kivándorlás – komoly kihívást jelent az ország jövője szempontjából.
A demográfiai előrejelzések szerint Magyarország népessége a következő évtizedekben tovább csökken. Az ENSZ becslése szerint 2050-re az ország lakossága 8,5 millió fő alá süllyedhet, ha a jelenlegi trendek folytatódnak. Ez a csökkenés súlyos gazdasági és társadalmi következményekkel járhat: a munkaerőhiány fokozódása, a nyugdíjrendszer fenntarthatóságának problémái, az egészségügyi és szociális kiadások növekedése csak néhány a várható kihívások közül.
A népességfogyás megállítása vagy legalább mérséklése érdekében átfogó, hosszú távú stratégiára van szükség. A családpolitikai intézkedések mellett fontos lenne a lakhatási feltételek javítása, a munka és magánélet egyensúlyának elősegítése, valamint a fiatalok itthon maradásának ösztönzése. Emellett a várható élettartam növelése, az egészséges életévek számának gyarapítása és az egészségügyi rendszer fejlesztése is hozzájárulhat a kedvezőbb demográfiai folyamatokhoz.
Magyarország népességének jövője nagyban függ attól, hogy az ország hogyan tud alkalmazkodni a 21. század kihívásaihoz, hogyan tudja megtartani a fiatal generációkat, és milyen mértékben tud vonzó környezetet teremteni a gyermekvállaláshoz. A történelem során a magyar népesség számtalanszor bizonyította alkalmazkodóképességét és ellenálló képességét a nehéz időszakokban. Ez a képesség a jövőben is kulcsfontosságú lesz a demográfiai kihívások kezelésében.
